A hét újabb tanulságokkal szolgált. Valamiért vastagon tanít az élet.Tanít,de szerencsésnek mondhatjuk magunkat.Tanít,a lecke általában nehéz,de a kimenetele dominánsan szerencsés.
Valamit talán meg kellene végre értenem,vagy talán értem,csak nem alkalmazom,nem igazodom hozzá.
Talán túl szabályozott,és túl programozott az életünk/tem..
Igyekszem..Többek között sosem akartam olyan ember lenni,aki a saját életétől nem látja másokét..pl..Olyan sem,aki nem bízik másokban. Az évek mégis rám nyomtak ezt-azt.
Mindig féltem a kocsiban,és mivel 4 éves a jogsim,elég bátortalan voltam. Mára ez sokat javult,már Budapesten is simán közlekedem,amit sosem hittem volna..Főként a gyerekek miatt tanultam meg vezetni.Vinni őket oviba,suliba,stb..Viszem is őket,nap mint nap,még ez is magabiztosan megy.Ment eddig..
A családi autónk egy 5 éves Suzuki swift. Ideális 5 főre..:)
Ezzel járok én. Emellett volt egy 12 éves Punto,amit Attila nyúzott.Dolgozni járt vele,gyerekekért délutánonként.
Csütörtökön is ő jött Szabiért,aki a munkahelyemre jár oviba.
Ott volt Atika is.Kicsit zsörtölődtem velük. Atinak "csak" 90% lett a matekfelmérője..Micsoda nagy dolog!Utóbb bánom is,mint a kutya.
Beszélgettünk,hogy igyekszem majd haza munka után,hogy együtt legyen a család.Attila elmegy Petráért a suliba ..stb..
Nem így alakult.Mennyire igaz,hogy ember tervez..Isten végez..
Egy saroknyira az ovitól van egy kereszteződés,védett út. Itt telibe nekik szaladt egy Ford focus.Nem adta meg a sofőr az elsőbbséget.Tolta,gyűrte maga előtt a kis Puntot.Elöl találta el,a vezetőülés,környékén.Szerencse,hogy nem hátrébb..
Szinte az összes ablaka berobbant,felgyűrődött a motorházteteje,behorpadt végig az Oldala,kitört elöl a kereke..Mondhatjuk,alig lehetett ráismerni.Kifolyt belőle minden.
Attila látta a periférián,hogy jön,még a pillanatra is emlékszik,de kivédeni már nem tudta.Azt mondja,hogy mindjárt hátranézett a csattanás után.Nézte a gyerekeket.
Ahogy írtam,berobbantak a szélvédők,Szabi kapucnijából,és ruhájáról seperni lehetett a szilánkokat.Csak ha arra gondolok,hogy egy szilánk másként repül,vagy a nyakához,és elvágja jobban.Jó,hogy Tél van,és nyakig fel voltak öltözve.
Szabi arcát így is megvágta néhány szilánk.A sarki házból egyből kiszaladt egy nő a csattanást hallva, bevitte,rendbe is tette a gyerekeket,leragasztotta a sebeket.
A vétkes sofőr mindent elismert.
Én az ovi hosszú folyosójának végén álltam,és szedegettem össze a srácokat,hogy foglalkozást tartsak nekik.Innen szaladtam végig előre,bőgve,remegve..mikor jött a telefon. Visszanézve..szinte olyan ez az állapot,mintha nem is lennénk ott.Voltam már hasonlóképp sokkos állapotban,sajnos ismerem ezt az érzést.
Odaértem a kocsival a baleset helyszínére.No,ez még sokkolóbb. Látni a gyerekek holmiját,ahogy lógnak ki a roncsból.A roncs,ami valahol az életünk része volt,és rommá tört.Uzsonna a földön..Szabi minden délután azonnal,a kocsiban felfalja a frissen kapott uzsit.Gondolom most is épp ezt tette.Tappancsújság,ami Atika kezében volt...Szabika overáljának alja kilógott a vezetőülés melletti ajtón.Atika táskája ..
Nem bánom a kocsit, ez legyen a legkevesebb.(Tegnap voltunk a telephelyen,ahol áll.Papírokat töltöttünk ki a másik sofőrrel..stb.Csodálom ,hogy ebből a roncsból sérülés nélkül kiszálltak.Józanabbul szemlélve..brutális módon összetört..Elmentünk vagy háromszor mellette,nézegettük is.Attila le is akarta fényképezni..Utóbb nem tette sőt,itthon arra sem emlékezett,hogy ott állt,és néztük..Kész,törli az agya.Azt mondja,több dologra nem emlékszik..)
Amikor odaértem tehát a helyszínre,nem láttam a gyerekeket.Attila a vétkes kocsijában ült..én meg csak kiabáltam,hogy hol vannak a gyerekek..
Bent voltak a házban,a hölgy kihozta őket.Szabi reszketett,és sírt,kiabálta,hogy ANYA!!!!
Borzalmas rossz volt arra gondolni,hogy nem tudtam megvédeni..
Atika csak csendben volt,mutogatta az ujját,hogy megvágta a szilánk..
Felhívtam Petra tanítónőjét,hogy vigye be a gyereket,ne várjon ránk az aulában. Nem tudom,hogy hogyan beszéltem,de szegény tanítónéni,többször nyugtatott,és kérte,hogy ismételjem meg,mert nem érti,hogy mit mondok.
Amikor végül elmentünk érte,és beültünk mind az öten a kocsiba..akkor ismét bőgni kezdtem..ISTENEM,de jó,hogy itt vagyunk mind!
Az utcák,ahol nap ,mint nap járunk,épp olyanok,és mennyire örülök neki.A délután is zajlik,és milyen jó,hogy moroghatok a srácokkal,tanuljanak már.Talán inkább sose morogjak.
Mekkora érték van a kezünkben.
Bízni..Egy idegen belerongyolt az életünkben. Azt vágtam a fejéhez,hogy rohadjon meg..Jogosnak vélte,nem is tiltakozott.
Felajánlotta a segítségét,rendes volt.(Ez mondjuk a minimum.)Nem bíztunk benne,pedig tartotta a szavát.
Megbocsátani nem feltétlen tudom neki..
Mégis..eszméletlen bántja a dolog,és amit ígért,be is tartotta.
Szóval megvolt a tanulság.Bár sosem kapnánk leckéket..? Nem tudom..
Mindenki jól van,és itt van.Ez a lényeg!
