7 éve ilyenkor még a pocakomban lakott,bár akkor már csak pár óráig.Ezt persze akkor még én sem sejtettem.Valahogy talán ilyenkor feküdhettem le aludni.Semmi furcsát nem éreztem akkor.Maximum azt furcsáltam,hogy a szülésznő miért rángatta meg olyan nagyon a hasam,amikor CTG-t csinált...?
Hajnal volt,amikor a WC-n egy kis spriccenést tapasztaltam,ami bizony nem szándékos ürítés volt.Már ekkor tudtam,hogy mi a helyzet.Sok-sok szakkönyvet elolvastam,kétségem sem volt,hogy ez magzatvíz.33+5 napos volt akkor Petrus a pocakomban.Áltattam magam,tán vakmerően reméltem.Lefeküdtem,bár szóltam Attilának,hogy valami nem stimmel.
Reggel,úgy 6 óra körül ismét kimentem a hálóból,de akkor biza már a parkettára cseppeget a magzatvíz.Gyors telefon az orvosnak,meg hatalmas pánik.Ablakból lestük a taxit,(Egy hónappal korábban lopták el az autónkat.)Én sírtam,mint a záporeső,hogy ennek még nem lenne szabad megtörténnie.Attila vigasztalt,hogy majd megnéznek,és kiengednek.Hiába,ő férfiként nem olvasott annyi könyvet a babavárásról,így nem tudta,hogy ez bizony a terhesség befejezését jelenti.
Végül a bátyám adta kölcsön a saját autójukat,és azzal mentünk a kórházba.Jó sok törölközőn csücsültem,mert addigra folyt az a bizonyos.
Szokásos kórházi protokoll,"kényszerzubbony" egymással nem kompatibilis kötőkkel,alatta semmi+ bakancs volt a jelmezem.Papucs otthon maradt.Így sétáltam át az UH-ra is,az utcai ruhás emberek között.Érdekes volt.Igazolódott,hogy a magzatvíz igen kevés,a gyermek jól fejlett 2500g-ra becsülték.Várjuk a fájásokat,talán azok is megérkeznek.Addig kaptam egy szteroidos tüdőérlelő koktélt.Az orvosom próbált megnyugtatni,és a szülésznőm is nagyon kedves volt.Egyszer már így alakult,próbáljak örülni!Nem ment.Tiltakozott minden porcikám.Nem így terveztem.Ennek a babának még nem kéne megszületnie.Szerintem ezen gondolatok segítettek az amúgy is nehezen nyíló méhszájamnak,hogy végképp leállítsa a folyamatot.A CTG csak adta az alapritmust,én meg egy egyágyas,szép,kék szülőszobában tipródtam.A férjemet már készültek hazaküldeni,bár az ügyeletvezető orvos szerint a reményteljes volt a méhszáj állapota,de még hosszú időt jósolt a vajúdásra..Saját orvosom másként vélekedett.Én berzenkedtem minden ellen.Néhány kisebb fájást éreztem ugyan,de tulajdonképp leginkább csak ijedt voltam,szinte fel sem fogtam az egészet.Haza akartam menni,és tovább várni a kislányomat,simogatni még pár hétig a pocimat..
Végül a klinika vezető prof. döntött.Előzményeimet tekintve(Negatív szülészeti anamnézis,többszöri műtét Asserman szindróma miatt.)azonnali császármetszés mellett döntöttek.A baba koraszülött,a méhem korábban sérült..Minek várni?
No,ez végképp lesújtott,bár már teljesen beletörődő voltam.Mennyire készültem a természetes szülésre..
Gyorsan előkészítettek,műtőbe vittek.A gyomorsav miatt itattak velem lötyit,azt épp csak ki nem hánytam.Gerinc közeli érzéstelenítés.Mennyi rosszat hallottam erről,és mennyire féltem.Semmit nem éreztem,csak mondták,hogy feküdjek le,mert kész.Végső igazgatás a paravánon,"csizmák" a lábamra.Fejemnél megjelent Attila,"orvosnak" öltözve,megszeppenve.Nem gondoltam,hogy ilyen gyorsan fog történni.Talán negyed óra alatt kivették Petrát.Rengeteg benyomás ért közben,féltem,rángattak,furcsa,"nyers hús" szagát éreztem..Életem egy igen meghatározó élménye volt.(Akkor nem gondoltam,hogy lesz még pár belőle..)
Rögtön felsírt.Hihetetlen érzés volt.Potyogtak a könnyeim.Megmutatta a szülésznő.Alig látszott más belőle,csak a hatalmas,vastag szája.Picike volt,és lila.Csak sírtunk Apával.
Nem hozták vissza,csak az adatait mesélte el a szülésznő.2100g,45 cm.Apa ment vele,míg megmosdatták,rendbe tették.Próbálta nyitogatni a kis szemét.Apát nagyon biztatták,hogy nem is olyan picike.Felvitték a koraszülött osztályra,inkubátorba.
Én igazából fel sem fogtam az egészet,boldog voltam,és hitetlenkedő,hogy mindez velünk történ.Féltem,hogy picike,koraszülött..Én magam is az voltam,a sors fintora.Nem tudni mitől folyt el a magzatvíz,fertőzés nem igazolódott.Talán a rángatás,talán..ki tudja?
Ezt a császárt viseltem legrosszabbul.Nem voltam felkészülve rá,és letaglózott a fájdalom.Nem bírtam felkelni,amikor kellett volna,és nem volt hely az őrzőben sem.Egész éjjel a szülészeten maradtam,és hallgattam,ahogy mások kiabálnak.Katéter nélkül,végül csak ki kellett mennem a WC-re,ott belenéztem a tükörbe,és kimondtam magamnak,hogy ANYA vagyok!Nézegettem a tükörképem hosszasan,és ízlelgettem a szót,hogy én valaki ANYUKÁJA vagyok.Hiányzott a babám!Szerencsére jól volt,sűrűn érdeklődtek,és informáltak.Csak egy kis kabinoxigént kapott.A szülésznő nyugtatott,hogy még egy kis pocija is van..Én megéltem ezen az estén pár furcsaságot,de az egy másik történet..
Másnap felkerültem a terhesosztályra,a 38-39 hetes kismamák közé.Ott volt csak hely.Meglehetősen érdekes szitu volt,hogy ők még nem szültek,én meg igen,holott nekem kellett volna pocit viselnem még jó pár hétig.
Emlékszem,ahogy a PIC előtt vártam.Izgultam,mint egy nagy találkozás előtt.A szőnyeg odabent ragacsos volt,hogy így is tisztuljon a talpunk.Teljesen be kellett öltöznöm.Maszk,sapka,ruha,gumis cipő..sétáltunk végig a sok kis üvegkabin között.A szívem szorult össze a látványtól.Ő is ennyire picike?
Aztán megláttam a nevet az inkubátoron.Ott,ő az én KISLÁNYOM!
Pici volt,de ott,abban a közegben szerencsére inkább"nagy".A 2-4kg-os pelus is duplán vissza volt hajtva a kis pociján.Meztelen feküdt ott,a hosszú hajával,gyönyörű vastag szájával.Formás volt,csak pici.Rögtön láttam,hogy épp olyan,mint az apukája.A száját is pont úgy tartotta.
Meg is simogathattuk.Mélyen belém ivódtak ezek a percek.Emlékszem,egy kis Mikulásfigura lógott az inkubátoron,egy szaloncukor társaságában.
Az ápolónők szóltak is,hogy az a babáé!Máig feltesszük a karácsonyfára az első Mikulás ajándékát.
Emlékszem,amikor az anyakönyvi papírokat töltették ki velem.Akkor se volta épp a szeren,és az "anyja neve" rovatba beírtam a saját anyukám nevét.Aztán magamon is jót nevettem,hogy én vagyok az anya,ergo az én nevem az "anyja neve".Milyen beszédes felismerések,félreértések.
5-én született,és 9-én megkapta picinyke társát is.Megszületett az unokatestvére.Egymás mellett feküdtek a PIC külső inkubátoraiban,mi pedig egy szobában a sógornőmmel.Szerintem már ott megpecsételődött a sorsuk,és eldőlt,hogy hihetetlen érzelmi kötelék lesz kettőjük között.
Épp ahogy terveztem,amikor mindketten,nagyjából egyszerre terhesek lettünk a sógornőmmel.A bátyámnak egy kisfiút,nekem egy lányt..aztán majd épp úgy veszekednek néha,ahogyan mi régen.
Apa eszméletlen büszke volt,szerelem volt első látásra.Amikor végül hazavihettük Petrát,ő sietett fel vele,nem várt senkire,nehogy megfázzon.Addig ő sosem foghatta a kezében,mert a PIC-en az apukáknak nem lehetett..Mire felértem a lakásba,már az a látvány fogadott,ahogy fogta,ölelte azt a pici,törékeny kisbabát.Este megfürdettük,alig mertük megfogni.Nézegettük,hogy nincs is neki popsija,csak egy csík van ott a bőrén,a vágat maga.
Petrezselyem ahogy a PIC dolgozói nevezték.
Nagyon féltettem,de nagyon boldog voltam akkoriban.Úgy gondolom,hogy ehhez fogható eufórikus érzést nem éltem meg másikat.Igen a fiúknál,de az már akkor ismerős volt,itt pedig az első csoda történt meg velünk.
Immáron 7 éve.
Azóta Petrezselyem Petárda lett.7 éves!
A világ legbátrabb kisgyermekeinek egyike,aki olyan bölcsességgel rendelkezik,olyan tisztasággal,és olyan életörömmel,amit én a magam 34 év tapasztalatával is ámulva figyelek.Sok mindent tanultam meg tőle,vele az évek során.
Jólelkű,empatikus,tiszta szívű kisgyerek.Van benne valami hatalmas nagy,tanító erejű jóság.
Boldog Szülinapot Petruska!
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)